Az elmúlt – jájj, most már majdnem – két hónap telis-tele volt eseményekkel, amikről szintén szeretnék majd valami kisebb szösszenetet írni, de nem most és azt hiszem jobb, ha nem is ígérek semmit. Két hetet Ginta munkahelyén dolgoztam (az is izgalmas volt), itt járt Peti, találkoztam Mamával Zakopánéban, majd Krakkóban töltöttünk egy kis időt. Utána következett a gyerektábor, majd otthon is voltam pár napot, aztán visszatértem, beteg lettem, meggyógyultam, mindenfélék történtek a munkahelyemen (jó-rossz) és Andiék is itt voltak látogatóba. Szóval lenne miről írni, csak idő, az nincsen elég. :) A legnagyobb változás, ami az utolsó bejegyzés óta történt velem, hogy azt hiszem elkezdtem visszaszerezni a kontrollt a saját életem felett. Mármint ezt úgy értem, hogy az első hónapban csak lestem és alkalmazkodtam és mentem, amerre mondták a többiek, hogy ők mennek. Az utóbbi 2-3 hétben pedig sokkal inkább kezdeményezős, szervezős lettem megint. Ez azt hiszem jó, kezdem otthon érezni magam.
Na, de vissza a gyerektáborhoz. Ezt a tábort a Caritas szervezte hátrányos helyzetű gyerekeknek, szinte ingyen. A jelentkezésnél a szülőknek ki kellett tölteniük egy egyoldalas kérdőívszerűséget, ahol írtak a csemetéjükről néhány mondatot, megindokolták, hogy miért is hátrányos az ő helyzetük és mellékeltek egy jövedelemigazolást is. Összesen 75 gyerek vett részt a táborban 7 és 14 év közöttiek, tehát elég vegyesen. Három csoportba voltunk osztva. A felnőttek közül mindenki önkéntes volt, 20-28 évesek, nagyrészt egyetemisták. A 25 gyerekre összesen hat, majd később négy felnőtt jutott velem együtt. Kezdetben teljesen kívülálló voltam, úgy néztek rám, mint valami furcsa, kicsit gyanús bogárra. Ezen az se segített, hogy az első nap épp vasárnap volt, így elmentünk együtt templomba. Lévén nem vagyok katolikus, én nem vetettem keresztet és nem térdeltem le. Az előbbi még kevésbé volt feltűnő, de mivel rengetegen voltak a templomban és csak úgy hátul középen megálltunk, így a letérdeléses jelenetet úgy kell elképzelni, hogy mindenki térdel körülöttem, én meg ácsorgok középen. Nagyon rossz érzés volt, hogy a sok pici gyerek letérdel, én meg ott állok tovább, mintha feléjük magasodtam volna, holott ez egyáltalán nem állt szándékomban.
A tábor vezetője, Maja 22 éves. Nagyon örültem, hogy vele dolgozhattam.
Maja gitárral
A nyelvi korlát miatt én inkább megfigyelő, csendes beszélgetőtárs, játszótárs voltam. Éles helyzetekbe nem tudtam belépni. Így alapvetően meghatározta a közérzetemet, hogy nagyon elégedett voltam azzal, ahogyan ő kezelte a helyzeteket. Például három fiúgyermekünk (Kamil, Max és Damjan) folyamatosan bántották, nyírták egymást.
3 kópé: Kamil, Max és Damjan
Maja leült velük beszélni, mind a hármójukat szép sorban végighallgatta, majd szerződést kötött velük, hogy mindennap kell valami jót tenniük egymással és esténként be kell számolniuk, hogy mi történt. A végén mindenki mindenkivel kezet fogott. Az én kis előítéleteim pedig kaptak ismét egy pofont. Mert hogy nem gondoltam volna, hogy egy katolikus táborban ez előfordulhat, én ezt a hozzáállást az alternatív körökhöz és az alternatív pedagógiához kötöm.
Max egyébként az a gyerek, akit kiszúrtam, abban a pillanatban, hogy megláttam a csoportot, hogy na, ő vele lesz a gond, ő lesz a legnagyobb rosszcsont szerte e világon és ez be is jött. Úgy képzeljétek el, hogy folyamatosan élénken figyel és gondolkodik, hogy most mivel hívhatná fel a figyelmet, csillognak a szemei. Hihetetlen mennyiségű energiája van, pörög, mint a gép, nagyon érdeklődő. Ha meglát egy fura, undorító bogarat, tuti, hogy felemeli és valakinek a nyakába teszi, meglocsol vízzel, előreszalad, megfog mindent, ami izgatja. Megpróbálja szétszedni, ha nem megy ésszel, akkor erővel. Nem sokat tudok a családi hátteréről, de nem lehet benne sok köszönet. Max volt az egyetlen, aki annak ellenére, hogy kaptak előre listát, hogy mit hozzanak, nem volt saját tányérja, evőeszköze, hálózsákja, esőkabátja. És ez az iszonyatos fékezhetetlen harc azért a néhány percnyi mindegy milyen figyelemért, ez is erről árulkodik nekem. Nagyon hiányzik ez a Pöttöm. Nem csak ő, de talán ő hiányzik a legjobban.
A táborban összesen 9 éjszakát töltöttünk el. Három egymáshoz közeli szálláshelyen voltunk mind és rotáltunk a többi csoporttal (3 nap volt egy helyen, aztán csere). Mi először Muszynába, az iskolába kerültünk. Az első napokban végig zuhogott az eső, így nem mentünk túrázni, inkább bent maradtunk. Az iskola épülete nagyon jó volt ilyen szempontból, volt egy hatalmas sportpálya, ahol lehetett őrjöngeni, rohanni, röplabdázni, tornázni, kosarazni, vetélkedni. (Tény, mi tény. Én itt inkább táncikálok, mint hogy nagy beleéléssel játszanék.)
A többi felnőtt egyébként sokkal inkább sportember volt, mint én. Maja nemes egyszerűséggel a túrák alatt úgymond nem érezte a fáradtságot az extázis miatt, hogy a hegyekben lehet. Agnieszka és Darek is teljesen jól bírta a megpróbáltatásokat, én végül túléltem, de erről egyáltalán nem voltam az elejétől kezdve meggyőződve. :)
Agnieszka, kezében bambi (Mellette Kamilla, a legkisebb kislányunk, 8 éves.)
Darek és a béka
Szóval túráztunk rengeteget. Ha egyszer elindultunk, akkor egész nap a hegyekben voltunk, ilyen 8-10 órákat. A gyerekek nem felmásztak a hegyre, hanem felszaladtak. Mindig a legmeredekebb utat választottuk.
Volt, hogy eltévedtünk:
Volt, hogy eláztunk:
És olyan is volt, hogy a túra végén még nyilvános éneklésbe kezdtünk:
Na, de ilyen gyönyörű tájakat láttunk:
És íme egy közelebbi és még kevésbé fáradt kép a csoportról:
Másodjára a sátrakhoz kerültünk. A sátraktól nagyon tartottam, hogy iszonyat hideg lesz és minden cuccom nedves lesz és fázni fogunk mind, de végül egészen túlélhető volt és sokkal inkább összehozott minket a gyerekekkel.
Tanítottam nekik magyar nyelvtörőket és ők is tanítottak nekem cserébe lengyeleket, ezen kölcsönösen jól szórakoztunk. Megtanítottunk egymásnak egy népdalt (?), ami van magyarul és lengyelül is. Ahogy teltek a napok, egyre ügyesebben kommunikáltunk egymással. Nem mondom, hogy volt egy tisztán kivehető nyelv, de kialakítottunk valami nyelvfélét, amiben sok volt a lengyel, sok volt az angol, de a legtöbb volt a kéz és a láb. :) Egyszer csak a csoport része lettem, jöttek, kérdeztek, bújtak, helyesek voltak nagyon. Marta volt az első egyébként, aki felvette velem a kapcsolatot, egészen bátran. Egyszer csak bejött a szobánkba, leült az ágyamra és elkezdett hozzám lengyelül beszélni, meg kérdezgetni. Volt türelme szótárral bajlódni, így egész bonyolult történeteket is meg tudtunk beszélni. Íme Marta gitárral:
Az utolsó 3 napunkat egy plébánián töltöttük. A szállás maga jó volt, volt csocsó is, ahol nagyokat játszottunk és röplabdapálya is.
Csak sajnos a pap volt nagyon szörnyű. Folyton üvöltözött a gyerekekkel, nagyon csúnyán. Közben azt gondolta magáról, hogy jófej, mert hogy ő leáll röplabdázni velük.
De amikor az egyik kislány nem tudott visszapasszolni egy labdát, akkor elkezdett vele üvölteni és ki kellett állnia a játékból. Mi meg ott álltunk tehetetlenül egy őrjöngő pappal és semmit sem tettünk. Azt hiszem, én ritkán mondom ezt, de úgy érzem nem is lett volna értelme leállni vele vitatkozni. Próbáltuk amennyire lehetett óvni tőle a gyerekeket és utána megnyugtatni őket arról, hogy nem velük van a baj, hanem ez a szegény ember nem normális.
Mindenesetre még ezzel a pappal együtt is nagyon örülök, hogy részt vettem a táborban. A gyerekek és a felnőttek is nagyon sokat adtak nekem, hiányoznak is rendesen és hiányzik a tábor hangulata a nagy túrákkal, a dalokkal, az együtt töltött estékkel, a bújós és a rosszcsont gyerekekkel...
