A gyerektáborról

Az elmúlt – jájj, most már majdnem – két hónap telis-tele volt eseményekkel, amikről szintén szeretnék majd valami kisebb szösszenetet írni, de nem most és azt hiszem jobb, ha nem is ígérek semmit. Két hetet Ginta munkahelyén dolgoztam (az is izgalmas volt), itt járt Peti, találkoztam Mamával Zakopánéban, majd Krakkóban töltöttünk egy kis időt. Utána következett a gyerektábor, majd otthon is voltam pár napot, aztán visszatértem, beteg lettem, meggyógyultam, mindenfélék történtek a munkahelyemen (jó-rossz) és Andiék is itt voltak látogatóba. Szóval lenne miről írni, csak idő, az nincsen elég. :) A legnagyobb változás, ami az utolsó bejegyzés óta történt velem, hogy azt hiszem elkezdtem visszaszerezni a kontrollt a saját életem felett. Mármint ezt úgy értem, hogy az első hónapban csak lestem és alkalmazkodtam és mentem, amerre mondták a többiek, hogy ők mennek. Az utóbbi 2-3 hétben pedig sokkal inkább kezdeményezős, szervezős lettem megint. Ez azt hiszem jó, kezdem otthon érezni magam.

Na, de vissza a gyerektáborhoz. Ezt a tábort a Caritas szervezte hátrányos helyzetű gyerekeknek, szinte ingyen. A jelentkezésnél a szülőknek ki kellett tölteniük egy egyoldalas kérdőívszerűséget, ahol írtak a csemetéjükről néhány mondatot, megindokolták, hogy miért is hátrányos az ő helyzetük és mellékeltek egy jövedelemigazolást is. Összesen 75 gyerek vett részt a táborban 7 és 14 év közöttiek, tehát elég vegyesen. Három csoportba voltunk osztva. A felnőttek közül mindenki önkéntes volt, 20-28 évesek, nagyrészt egyetemisták. A 25 gyerekre összesen hat, majd később négy felnőtt jutott velem együtt. Kezdetben teljesen kívülálló voltam, úgy néztek rám, mint valami furcsa, kicsit gyanús bogárra. Ezen az se segített, hogy az első nap épp vasárnap volt, így elmentünk együtt templomba. Lévén nem vagyok katolikus, én nem vetettem keresztet és nem térdeltem le. Az előbbi még kevésbé volt feltűnő, de mivel rengetegen voltak a templomban és csak úgy hátul középen megálltunk, így a letérdeléses jelenetet úgy kell elképzelni, hogy mindenki térdel körülöttem, én meg ácsorgok középen. Nagyon rossz érzés volt, hogy a sok pici gyerek letérdel, én meg ott állok tovább, mintha feléjük magasodtam volna, holott ez egyáltalán nem állt szándékomban.

A tábor vezetője, Maja 22 éves. Nagyon örültem, hogy vele dolgozhattam. 

Maja gitárral

A nyelvi korlát miatt én inkább megfigyelő, csendes beszélgetőtárs, játszótárs voltam. Éles helyzetekbe nem tudtam belépni. Így alapvetően meghatározta a közérzetemet, hogy nagyon elégedett voltam azzal, ahogyan ő kezelte a helyzeteket. Például három fiúgyermekünk (Kamil, Max és Damjan) folyamatosan bántották, nyírták egymást. 

3 kópé: Kamil, Max és Damjan

Maja leült velük beszélni, mind a hármójukat szép sorban végighallgatta, majd szerződést kötött velük, hogy mindennap kell valami jót tenniük egymással és esténként be kell számolniuk, hogy mi történt. A végén mindenki mindenkivel kezet fogott. Az én kis előítéleteim pedig kaptak ismét egy pofont. Mert hogy nem gondoltam volna, hogy egy katolikus táborban ez előfordulhat, én ezt a hozzáállást az alternatív körökhöz és az alternatív pedagógiához kötöm.

Max egyébként az a gyerek, akit kiszúrtam, abban a pillanatban, hogy megláttam a csoportot, hogy na, ő vele lesz a gond, ő lesz a legnagyobb rosszcsont szerte e világon és ez be is jött. Úgy képzeljétek el, hogy folyamatosan élénken figyel és gondolkodik, hogy most mivel hívhatná fel a figyelmet, csillognak a szemei. Hihetetlen mennyiségű energiája van, pörög, mint a gép, nagyon érdeklődő. Ha meglát egy fura, undorító bogarat, tuti, hogy felemeli és valakinek a nyakába teszi, meglocsol vízzel, előreszalad, megfog mindent, ami izgatja. Megpróbálja szétszedni, ha nem megy ésszel, akkor erővel. Nem sokat tudok a családi hátteréről, de nem lehet benne sok köszönet. Max volt az egyetlen, aki annak ellenére, hogy kaptak előre listát, hogy mit hozzanak, nem volt saját tányérja, evőeszköze, hálózsákja, esőkabátja. És ez az iszonyatos fékezhetetlen harc azért a néhány percnyi mindegy milyen figyelemért, ez is erről árulkodik nekem. Nagyon hiányzik ez a Pöttöm. Nem csak ő, de talán ő hiányzik a legjobban.

A táborban összesen 9 éjszakát töltöttünk el. Három egymáshoz közeli szálláshelyen voltunk mind és rotáltunk a többi csoporttal (3 nap volt egy helyen, aztán csere). Mi először Muszynába, az iskolába kerültünk. Az első napokban végig zuhogott az eső, így nem mentünk túrázni, inkább bent maradtunk. Az iskola épülete nagyon jó volt ilyen szempontból, volt egy hatalmas sportpálya, ahol lehetett őrjöngeni, rohanni, röplabdázni, tornázni, kosarazni, vetélkedni. (Tény, mi tény. Én itt inkább táncikálok, mint hogy nagy beleéléssel játszanék.)

A többi felnőtt egyébként sokkal inkább sportember volt, mint én. Maja nemes egyszerűséggel a túrák alatt úgymond nem érezte a fáradtságot az extázis miatt, hogy a hegyekben lehet. Agnieszka és Darek is teljesen jól bírta a megpróbáltatásokat, én végül túléltem, de erről egyáltalán nem voltam az elejétől kezdve meggyőződve. :)

 Agnieszka, kezében bambi (Mellette Kamilla, a legkisebb kislányunk, 8 éves.)

Darek és a béka

Szóval túráztunk rengeteget. Ha egyszer elindultunk, akkor egész nap a hegyekben voltunk, ilyen 8-10 órákat. A gyerekek nem felmásztak a hegyre, hanem felszaladtak. Mindig a legmeredekebb utat választottuk. 

Volt, hogy eltévedtünk:

Volt, hogy eláztunk:

És olyan is volt, hogy a túra végén még nyilvános éneklésbe kezdtünk:

Na, de ilyen gyönyörű tájakat láttunk:

És íme egy közelebbi és még kevésbé fáradt kép a csoportról:

Másodjára a sátrakhoz kerültünk. A sátraktól nagyon tartottam, hogy iszonyat hideg lesz és minden cuccom nedves lesz és fázni fogunk mind, de végül egészen túlélhető volt és sokkal inkább összehozott minket a gyerekekkel. 

Tanítottam nekik magyar nyelvtörőket és ők is tanítottak nekem cserébe lengyeleket, ezen kölcsönösen jól szórakoztunk. Megtanítottunk egymásnak egy népdalt (?), ami van magyarul és lengyelül is. Ahogy teltek a napok, egyre ügyesebben kommunikáltunk egymással. Nem mondom, hogy volt egy tisztán kivehető nyelv, de kialakítottunk valami nyelvfélét, amiben sok volt a lengyel, sok volt az angol, de a legtöbb volt a kéz és a láb. :) Egyszer csak a csoport része lettem, jöttek, kérdeztek, bújtak, helyesek voltak nagyon. Marta volt az első egyébként, aki felvette velem a kapcsolatot, egészen bátran. Egyszer csak bejött a szobánkba, leült az ágyamra és elkezdett hozzám lengyelül beszélni, meg kérdezgetni. Volt türelme szótárral bajlódni, így egész bonyolult történeteket is meg tudtunk beszélni. Íme Marta gitárral:

Az utolsó 3 napunkat egy plébánián töltöttük. A szállás maga jó volt, volt csocsó is, ahol nagyokat játszottunk és röplabdapálya is. 

Csak sajnos a pap volt nagyon szörnyű. Folyton üvöltözött a gyerekekkel, nagyon csúnyán. Közben azt gondolta magáról, hogy jófej, mert hogy ő leáll röplabdázni velük.

De amikor az egyik kislány nem tudott visszapasszolni egy labdát, akkor elkezdett vele üvölteni és ki kellett állnia a játékból. Mi meg ott álltunk tehetetlenül egy őrjöngő pappal és semmit sem tettünk. Azt hiszem, én ritkán mondom ezt, de úgy érzem nem is lett volna értelme leállni vele vitatkozni. Próbáltuk amennyire lehetett óvni tőle a gyerekeket és utána megnyugtatni őket arról, hogy nem velük van a baj, hanem ez a szegény ember nem normális.

Mindenesetre még ezzel a pappal együtt is nagyon örülök, hogy részt vettem a táborban. A gyerekek és a felnőttek is nagyon sokat adtak nekem, hiányoznak is rendesen és hiányzik a tábor hangulata a nagy túrákkal, a dalokkal, az együtt töltött estékkel, a bújós és a rosszcsont gyerekekkel...

http://www.youtube.com/watch?v=m54WNWCUAE8

Hosszú hallgatást, még hosszabb hallgatás követ...

Igen, tudom, már vagy két hete nem írtam, erre többen is felhívták a figyelmemet. Az ügy hátterében semmiféle rossz hír nincs, de még csak rossz hangulat se, sőt. Egyszerűen csak pörögtek az események, minden napra jutott valami és az igazat megvallva most is inkább egy gyors összefoglalóval szeretnék előállni, nem pedig egy részletes beszámolóval, ami a szavakat illeti. A képekkel megpróbálok kevésbé fukarul bánni.

Sopot tengerpart (2011.06.19.)

Nos, az elmúlt két hetem majdnem felét Varsóban töltöttem, ún. on-arrival tréningen.

Íme a csapat:

A második világháború folyamán Varsót valóban földig rombolták, így minden, ami a Stare Miastoban látható az remake. Azonban remake, vagy sem, nekem nagyon tetszett. A folyópartján modern hidak, az utcákon csak úgy zsizsegnek-zsezsegnek az emberek (no, meg néha a zombik, lásd alább), az egész város él és mozog, tele van parkokkal, terekkel és égbemászó épületekkel. 

Modern hidak - színváltósak

Zombik és mi

Az egyetemre irigykedtem, Chopin szívét majdnem láttam. A lengyelek viszont teljesen képtelenek szépnek és jónak látni a fővárost. Eddig akárkinek megemlítettem, rögtön elkezdte húzni a száját, mondani, hogy semmi nem eredeti és hogy egyébként is Krakkó az igazi.

Egyetem - Varsó

Ami rossz tapasztalat, hogy cigányozni sajnos nem csak Magyarországon divat. Épphogy csak megismertem a Lengyelországba újonnan érkezett önkénteseket, a keleti blokk máris közös témára lelt... Az az igazság, hogy hihetetlen fáradt voltam és azt hiszem nem is azért kezdtem aktív ellenállásban, mert így láttam jónak. Egyszerűen fájt és dühített, hogy még itt is... Aztán a vonaton visszafele jövet összebarátkoztunk egy kedves nénivel, aki szintén rázendített, abból egy fokkal sikeresebb beszélgetés lett, én is kevésbé lendültem bele a habzó szájú liberális szerepbe, inkább empatizálni próbáltam és ő is nyitottabbnak bizonyult az én álláspontom befogadására.

Aztán hazaértem Gdyniába és valahogy tényleg azzal a biztonságérzettel jöttem ide vissza, mint amikor hazajön az ember. Íme Ginta és Erdinc, a két vigyori:

Sopot tengerpart (2011.06.19.) Ginta, Erdinc, Rafael

Alina tegnap reggel hazament Olaszországba. Ez jobban megrázott, mint gondoltam. Sikerült átéreznem hirtelenjében az élet ideiglenességét és hogy kilenc hónap mennyire rövid idő. Már egy hónapja itt vagyok és szinte észre se vettem, rohannak a napok és érzem, hogy kilenc hónap egyszerre túl kevés és túl sok. Túl sok ahhoz, hogy az ember csak úgy egyszerűen továbblépjen, de túl kevés ahhoz hogy állandóra berendezkedjen. A búcsúbuliról beszéljenek a képek:

Alina, lufi, én

 Kasia - harc

 Itt az a játék, hogy Alina az orromba próbálja dugni az ujját...

 Kasia - béke

És hogy miért jön most nem sokára hosszabb hallgatás, mint eddig? Mert itt lesz Peti 10 napot. Aztán egy hetet Mamával töltök Zakopane-ban/Krakkóban. Majd két hét gyerektábor következik. Így legközelebb jó egy hónap múlva jelentkezem.

A munkának vége, kijössz a gyárból…

A közösen eltöltött szabadidőnk nagy része a tenger köré összpontosul, amit egyelőre úgy tűnik lehetetlen megunni. Ezen belül viszont elég nagy a változatosság. Először is, ha nincs valami extra program, akkor szinte mindig sétára indulunk a lakótársaimmal az itteni tengerpartra, megbeszéljük kivel mi történt aznap, ilyesmi. Aztán ott van ugye Ginta erkélye, amiről gyönyörű kilátás nyílik a tengerre. Néha ott reggelizünk, kávézunk, törökkávézunk, sörözünk. Aztán van itt homokos tengerpart, Gdyniában is, de Gdanskban még nagyobb, oda is ki lehet menni sörrel, avagy sör nélkül. Gintával és Erdinccsel egyre jobb a kapcsolatunk, nagyon örülök, hogy ebbe a lakásba kerültem és hogy velük lakok együtt. A legapróbb dolgokból is nagyon jó közös pillanatok lesznek, mint például a porzsák vásárlásból. :) Semmi extra, igaziból csak nagyon jó együtt időt tölteni. 

Így hárman járunk együtt lengyelre is és még ott van Silvia, aki olasz. Silvia és Erdinc együtt dolgoznak, gyerekekkel egy ilyen napközi szerűségben és mindenki számára nyílt titok, hogy utálják egymást. Még az elején figyelmeztettek, hogy Silvia igaziból mindenkit utál és mindenki utálja őt is, ezt nem akartam elhinni, rákérdeztem, ő pedig biztosított róla, hogy ez így van. Egyébként egy ilyen alacsony, nevetgélős, alapvetően kedves lányt képzeljetek el, szóval ezért hangzott ez különösen hihetetlenül, na de ha ő mondja, higgyük hát el neki. A lengyelórák hétfőn és szerdán este vannak, 2,5 órán át tartanak, ami így munka után kicsit soknak bizonyul. A tanár kicsit nehezen bír velünk, elvileg az angol lenne a közös nyelv, de ez annyira nem megy neki. Beszélni még csak-csak, de nem érti, amit angolul válaszolunk, vagy kérdezünk. Szóval nehézkes kicsit így együtt, de amúgy egy jó szándékú nőnek tűnik. Ha nem tapasztaltam volna meg, hogy milyen jó is lehet egy lengyel tanár, és hogy ugyanebből a könyvből milyen jó órákat lehet tartani, akkor semmi gondom nem lenne vele, azt hiszem. 

A tengeren és a lengyelen túl még egy dolog szokott velünk így történni, még pedig az, hogy valamelyik lakásba összegyűlünk az önkéntesekkel, a mentorokkal és Kasiával. (Ez Gdanskban szokott lenni, mivel abban a lakásban található a legnagyobb szoba, így ott kényelmesen elférünk mind.) Ilyen volt múlt pénteken a Polish Evening, amit Kasia szervezett. Háromfős csoportokba osztottak minket, tanultunk lengyel szlenget, vetélkedtünk 3 fős csapatokban, hogy ki tud többet Lengyelországgal és a lengyelekkel kapcsolatban, ettünk tradicionális lengyel kaját és ittunk Żubrówkát. No meg idióta fényképeket készítettünk, íme egy példa: 

A közösen eltöltött estékben azt hiszem, hogy a legviccesebb a nyelv. A legtöbben beszélnek angolul, ez biztosítja az alapot. Aurica, aki Moldovából származik, viszont nem, így ő oroszul és románul kommunikál. Alina Romániában született, a családja alapvetően románul beszélt, de néhány magyar felmenő okán, magyarul veszekedtek a szülei. Így tud pár szót magyarul, de leginkább olyasmiket, mint hogy „Menj a picsába!”, ezt viszont nagyon szépen, helyesen ejti. 10 évesen Olaszországba költöztek, így ezt a nyelvet is anyanyelvi szinten beszéli, Silviával olaszul szoktak szót érteni. Ginta az angolon túl tud oroszul, Auricával így beszélgetnek. Tania és Rafael, akik együtt járnak, egymással spanyolul beszélgetnek, Tania Ukrajnából származik, így ő is tud oroszul és ukránul, csak maga se tudja mikor melyik nyelven beszél. Erre még rájön az, hogy Erdinc és Ozdemir törökül, Ági és én pedig magyarul beszélünk egymás közt. Na, meg ugye mindannyian tanulunk lengyelül. És akkor ezek után születnek az ilyen mondatok, mint hogy Nie ma now tak. Azaz, nem, de most igen, amiben az a szép, hogy lengyel, olasz és angol szavak követik egymást, ami ahhoz képest, hogy a mondat milyen kurta, egészen szép teljesítmény. 

Az elmúlt hét eseményeiből… (A munka világa)

Miután beharangoztam, hogy milyen jó helyen is fogok én dolgozni, egy szörnyű nap várt rám hétfőn. Először is Maciek említette a telefonban, hogy Gdanskba megyünk, de én szinte biztos vagyok abban, hogy azt mondta, hogy „to the castle”. Ugyan nem tudtam róla, hogy lenne Gdanskban említésre méltó vár, de nem tudhatok én mindenről. Na és ugye a „to the castle” és a „to the church” nem épp ugyanaz. Én botor meg ugye kevéssé észleltem, hogy Pünkösd Hétfő lesz. Amíg csütörtökön végig foglalkozott velem, addig hétfőn körülbelül keresztülnézett rajtam, az összes dolgozóval egyetemben. A fogyatékosok szerencsére lényegesen figyelmesebbek és nyitottabbak voltak, mint ők. Ez azt jelentette, hogy folyton odajöttek hozzám és magyaráztak valamit lengyelül (mármint a templomi szertartás előtt és után, nem pedig alatta), amit én vagy értettem, vagy nem, de mindenesetre jól esett érezni, hogy nem vagyok teljesen átlátszó. A templom után egy pizzázóba mentünk, hogy megebédeljünk, azt hiszem az volt a csúcs. Kivétel nélkül mindenki választott magának gyorsan egy pizzát, nekem meg rendeltek randomra egyet, mert annyira nem akartak szóba állni velem.

A nap végére hihetetlen tehetetlenséget éreztem és dühöt. Amikor hazajöttem, Ginta megkérdezte, hogy milyen napom volt, én meg kifakadtam és egy órával később még mindig puffogtam. Ginta megnyugtatott, hogy mindenkivel így megy ez az első hetekben, nyugodjak csak meg, ez teljesen normális és elmesélte az ő első napjait, amikor is ugyanaz történt vele is, vagyis hogy egyszerűen megpróbáltak nem tudomást venni a létezéséről. Estére már jól voltam és eldöntöttem, hogy másnap koncepciót váltok, ugyanis nem tudom kivárni, amíg ők szokják meg annyira a fejemet, hogy hajlandóak legyenek szóba állni velem. Az új koncepció pedig egyszerűen az volt, hogy megpróbálok direktbe egy valakit megszólítani és lengyelül kezdem a beszélgetést, meg amit tudok, azt lengyelül mondom. Például az egyik nőtől megkérdeztem, hogy „Lubisz pracować tutaj?” [Szeretsz itt dolgozni?] Miután erre válaszolt, ugye nem nagyon tudtam a beszélgetést lengyelül folytatni, tehát átváltottam angolra, de addigra már nyert ügyem volt. Néhány béna lengyel mondat után, hajlandóak voltak béna angol mondatokat mondani. Szóval minden jó, ha a vége jó és most épp jó, sőt egyre jobb.

Furcsa volt megélni egyébként a másik oldalt. Azt hiszem az egész abból adódott, hogy úgy érezték, hogy nem tudnak elég jól angolul és beszélgessen velem más. Csak hogy mindannyian ezt érezték és ez így összességében elég szörnyű volt. Az ember nehezen választja szét, hogy az a baj, hogy ő maga nem szimpatikus, vagy az a baj, hogy az a nyelv nem szimpatikus, amin meg kellene szólalni. Azt azért elhatároztam, hogy többé nem fogok azon parázni, hogy nekem ilyen vagy olyan a kiejtésem angolul, vagy, hogy ki tudom e magam kellőképpen választékosan fejezni. Ha lesz egy külföldi a társaságban, akkor nem fogom hagyni, hogy azon kattogjon szegény, hogy vele van a baj, vagy csak mindenki lusta angolul megfogalmazni a mondandóját. 

Szerdán kirándulni voltunk, kimentünk egy tóhoz. Volt, aki horgászott, volt, aki röplabdázott, volt, aki tollasozott és a többi. A sok játék után raktunk nagy tábortüzet, megsütögettük a kolbászokat, aztán játszottunk mindenféle ügyességi játékot. Az én munkahelyem egyébként ilyen szempontból kitűnik a többi közül, hogy rendszeresen szerveznek programokat. Szerintem ez nagyon jót tesz mindeninek, a dolgozóknak és a fogyatékosoknak is, örülök, hogy ilyen helyen dolgozhatok.

A mai nap volt az eddigi legjobb. Azt hiszem ma elkezdtem kicsit ismerősként mozogni ott. Egyszerűen élveztem az egész napot, festegettem, beszélgettem, segítettem, amikor tudtam. Macieket magyarra tanítottam, ő pedig lengyelre tanított engem. Szó, mi szó az egész nap nagyon jó hangulatban telt és most volt először, hogy amikor lejárt a munkaidő, akkor nem azt éreztem, hogy na, akkor mehetek haza, hanem hogy azért még szívesen maradnék néhány órát. Ezért aztán kifejezetten örültem, amikor megkértek, hogy a szombati vásárra menjek játszani, arcot festeni, no meg árulni a portékákat.

A munka

Csütörtökön voltam először dolgozni. Mivel nyár van, ezért szinte minden nap kicsit máshogyan néz ki. Aznap éppenséggel sportnapot szerveztek a csoportnak, hétfőn pedig Gdanskba látogatunk majd.

Az intézetről. Az intézet Gdynia határán van, egy nagyon szép épületben, ugyan a tengert nem látni onnan, de egy zöld domboldalt igen, majd csinálok képeket is. Hat SKM megállóra van a lakhelyemtől, mindennel együtt úgy 45 perc az út odáig.

Az épület jó állapotban van, 3 emeleten folyik a munka. A második emeleten laknak az idősek, kb. 20 fő. Közülük van, aki már nagyon-nagyon rossz állapotban van és vannak, akik valamilyen egészségügyi probléma miatt kerültek be, de alapvetően jól vannak, nekik tartanak különböző foglalkozásokat. Az önkéntesek általában nem itt dolgoznak, mert úgymond túlságosan nyomasztó idős emberekkel tölteni a napot, nekem nem tűnik egyébként nyomasztónak ez a rész sem, de még csak 5 percet töltöttem ott. Mindenesetre nem szeretném ezt a részt sem teljesen hanyagolni. Az első emeleten sérültek vannak, akiket valamilyen baleset ért az elmúlt időszakban és speciális gyógytornára járnak ide. Nekik nincs szükségük másra, csak egy jó gyógytornászra, szóval nem lesz hozzájuk semmi közöm. A földszinten van a recepció, meg irodák.

Az alagsorban vannak a fogyatékkal élők. Körülbelül 25-en lehetnek és nagyon sokféle fogyatékosság előfordul. Van, aki testi fogyatékos és van, aki szellemi, van akinek down szindrómája van, de akad köztük skizofrén is, vele még nem találkoztam. Főleg fiúk vannak, csak néhány lányt láttam. 20-30 év között van a többségük. Ők nem laknak bent. Nekik ez afféle munkahely. Be kell érniük reggel 9-re és délután 3-ig tart a munkaidejük. Kapnak érte 1000 złotyt (ez kb. 60 000 Ft-nak felel meg), ami nem sok, de emellé még kapnak az államtól valamennyi pénzt. Amikor csütörtök reggel körbejártam a termeket, azt hittem leesik az állam, gyönyörű dolgokat csinálnak és eladásra termelnek. A végső cél pedig az, hogy sikerüljön őket integrálni, az az találni nekik egy munkát, ahol rendesen bánnak velük és megfizetik őket, emellett pedig, hogy többé-kevésbé el tudják látni saját magukat. Az első munkanap, amit ott töltöttem nem egy átlagos munkanap volt. Így csak Maciek, a szupervízorom elmondására hagyatkozhatok a tekintetben, hogy mi történik itt egy normál munkanapon. Különböző workshopokban dolgoznak, kisebb, 6-8 fős csoportokba osztva. Különböző festményeket, kerámiákat, fülbevalókat, bőrdíszműveket és még nem is tudom, miket csinálnak és ezt majd mind megtanulhatom én is. Az első hetekben majd körbejárom az összes műhelyt. 

Az első napomon 9-re kellett megérkeznem a munkahelyre, ahol rögtön az intézmény vezetőjét kerestem, mivel csak őt ismertem. Kiderült, hogy a többiek épp most misén vesznek részt (van egy kápolna is itt), Maciek pedig még nem ért be. Így hát Marek (a főnök) lekísért az alagsorba, ahol főzött nekem egy kávét, majd azt kezdte ecsetelni, hogy évente legalább egyszer Magyarországra utazik, mert nagyon szeret ott lenni. Nagyon szimpatikus pasi, úgy egyébként. Nem sokkal később megérkezett Maciek. Maciek a képzőn végzett és nem sokára megjelenik egy verses kötete, 6 éve dolgozik itt és nagyon szereti, ez látszik is rajta. Megreggeliztünk együtt, aztán megmutogatott mindent és elég hosszan beszélgettünk, mire megérkezett a csoport. Be lettem mutatva egyesével mindenkinek, aki ott volt. Nem mondom, hogy megjegyeztem a neveket, de igyekszem minél gyorsabban belejönni. Ez után beültünk a mikrobuszba és kiautóztunk a sportnapra, egy a tengerparthoz közeli nagy rétre. Itt különböző feladatokat kaptak, amikbe volt, hogy beszálltam és volt, hogy kívül maradtam és segítettem. Ahogy figyeltem, úgy láttam, hogy elég jó kedvűek. Persze még nem ismerem őket eléggé, nem tudom mihez viszonyítani. De mindenki nyitott volt és barátságos, jó volt velük ezt az egy napot eltölteni. Olyan délután 1 óra körül értünk vissza, megebédeltünk együtt. Aztán még készítettem egy fülbevalót decoupage-zsal és közben beszélgettem 3 lengyel önkéntessel. Ők 13-14 évesek, ugyanis a lengyel középiskolákba való jelentkezésnél plusz pont jár azért, ha valaki önkéntesként dolgozott nyáron. Ők is helyesek és nyitottak voltak.

Még rengeteg mindent történt, de majd mindent a maga idejében.. Most lengyelt tanulok, aztán irány a tengerpart! :)

Lakás, lakótársak, lengyel tanfolyam, miegymás

Gdansk, Gdynia, Sopot – ez a tricity. A három várost az SKM köti össze, ami olyasmi, mint a HÉV nálunk, csak kicsit lepukkantabb. Viszont kapok rá ingyen bérletet, szóval szeretem. :) A Caritasnál vagyok önkéntes, bár dolgozni csak holnap kezdek el. Kilenc önkéntes van összesen a tricityben, három-három minden városban (több is van, csak nem ugyanennél a szervezetnél, így róluk annyira nem tudok). Mi Gdyniában lakunk, nem messze a tengertől. Ma hajnalban felébredtem, kinéztem az ablakon és ez a látvány fogadott:

A lakásról. A hetedik emeleten lakunk, ezért is van ennyire szép kilátásunk. Mindenkinek van külön szobája. Egy török fiúval és egy lett lánnyal lakok együtt. Ha bejön az ember a bejárati ajtón, akkor balról nyílik az én szobám, jobbról pedig a lakótársaim szobája. Az elsőben lakik Erdinc, a másodikban pedig Ginta. Erdinc gyerekekkel foglalkozik, egy napközi szerűségben van és játszik, no meg segít leckét írni, ő 3 hónapja van itt. Ginta egy olyan intézetben van, mint én, csak néhány SKM megállóval odébb és két hónapja költözött Gdyniába. Ott is fogyatékkal élő fiatalok vannak, akiknek művészetterápiát tartanak és idősek. A munkahelyen csak egyszer voltam, bemutatkoztam a főnöknek, Mareknek és körbevezetett az intézetben, bemutatott pár dolgozónak, mint az új önkéntest, na de erről bővebbet mesélni csak később fogok tudni.

A lengyel, a lengyel. Nahát, először is iszonyatosan jó ötlet volt beiratkozni lengyel tanfolyamra, mert rögtön az első napokban nagy sikerélmény, hogy néhány dolgot tudok már lengyelül. Majd kiugrottam a bőrömből például, amikor megkérdeztem egy lengyel biciklistát Gdanskban, hogy „Przepraszam, gdzie jest SKM?” [Bocsánat, hol van az SKM?] és ő értette és válaszolt. :) És akkor ez itt a reklám helye. Ha bárki lengyelül akar tanulni, akkor csak ajánlani tudom a Lengyel Intézetet és azon belül is Elżbietát, aki anyanyelvi lengyel, de tökéletesen tud magyarul, nagyon jó tanár és emberileg is nagyon megszerettem ez alatt a pár hónap alatt.

Na, az itteni tanárról, Magdáról mindez nem mondható el, legalábbis egyelőre, ne hamarkodjuk el. Az van, hogy alapból betettek a kezdő csoportba, na de ugye én már tanultam lengyelül. A mázli az, hogy ugyanabból a könyvből, mint a haladó csoport és ők épp ott tartanak, ahol én befejeztem. Milyen logikus lenne szimplán átmenni a másik csoportba, nemde? Na, ez az a helyzet, amit Kasia, az EVS koordinátorom ért (Kasiát egyébként méltatlanul nem emlegettem eddig, mindjárt pótlom), de Magda, a tanár nem. Végül ideiglenesen abban bírtam vele megállapodni, hogy járhatok mindkét csoportba. (Ez most azt jelenti, hogy heti 2*1,5 kezdő csoportos órám lesz és 2*2,5 haladó csoportos órám…) Kasia megpróbálja elintézni Magdával ezt az ügyet, talán ők jobban szót értenek lengyelül. :)

Kasiáról. Nagyon szeretnivaló és vele töltöttem az első napomat, vele leveleztem korábban az egész projektről, ő hozott haza az állomásról, mondta el a főbb szabályokat, infókat, vele együtt csináltattunk bankkártyát, vitt el vásárolni, mutatott be a munkahelyen stb. Egy kicsi, szőke, rövid hajú nőt képzeljetek el, aki folyton mosolyog, de közben meg nagyon lelkiismeretesen csinálja, ami rá van bízva.

Az út és a nyelv

Az utazásról általában nem tudok sokat mondani. Hosszú volt és többnyire elviselhetetlen. Néha voltak vidámabb pillanatok, például mikor megpróbáltam visszaszerezni a jegyemet a csak lengyelül beszélő ellenőrtől. Megkérdeztem tőle, hogy „Do you speak English?” és a válasz az volt, hogy „Proszę mówić, proszę mówić!” [Valahogy úgy fordítanám, hogy mondja csak, mondja!] Na, de mire jó, hogy tanultam kicsit lengyelül, alap dolgokat egész jól össze tudok rakni, csak ami a túléléshez kell, szóval mondtam neki, hogy „Proszę mój bilet!” [Kérem a jegyemet!] és meg is értette, nekem meg virult a fejem, bár lehetséges hogy itt ragozni kéne, nem tudom biztosan. Az egyébként eléggé jellemző a lengyelekre, hogy angol kérdésre lengyelül kezdenek hadoválni. :)

Egyébként meglepő módon, amint elhagytuk Budapestet semmi problémám nem volt azzal, hogy bármilyen nyelven megszólaljak, amit tudok, vagy nem tudok. Pedig az egyik célom azzal, hogy ilyen hosszú időre elhagyom az országot az volt, hogy majd jól legyőzöm azt a gátat, hogy én nem szólalok meg angolul. Így nem tudom mi lesz ezzel.

Na, de van egy számomra újszerű formája a nyelvhasználatnak, amit a vonaton kezdtem felfedezni. Az egész úgy kezdődött, hogy nem volt olyan egyértelmű, hogy angolul érdemes beszélni, mert nem feltétlenül értették meg a többiek. Szóval először volt, hogy angolul mondtam egy mondatot, aztán lengyelül mondtam egy mondatot. Egy idő után viszont előkerültek valahonnét az agyam mélyéről azok a nyelvek, amiket én valaha beszéltem, a többiek viszont egyáltalán nem, úgy mint az olasz, vagy a magyar. Megint egy kis idő után pedig azok a nyelvek is, amiket se én se a többiek nem beszéltünk sosem, úgy mint a német. Na, ehhez adjatok hozzá még egy kis fáradtságot és akkor kapjátok meg azt, amit itt csak úgy hívunk, hogy mixed language. Vagyis hogy mindent azon a nyelven mondasz, ami a legegyszerűbbnek tűnik az adott pillanatban. Például én a számokat valamiért szeretem magyarul mondani a mondat közepén, ugyanakkor néhány jól begyakorolt szó fordulat lengyelül jön a számra és az összekötések mindezek között pedig angolul történnek. Nekem az nagyon meglepő, hogy néha milyen nehéz egy mondaton belül megmaradni egyetlen egy nyelv mellett.